Kéthly Anna
(Budapest 1889 – Blankenberge (Belgium) 1976)

A modern magyar politikatörténet első nagy formátumú nőpolitikusa közéleti karrierjét 1917-ben a Magántisztviselők Országos Szövetségének tisztviselőjeként kezdte, melynek később alelnöke is lett. A Tanácsköztársaság bukása után, 1919 végétől kapcsolódott be a szociáldemokrata párt munkájába, ahol a nőmozgalom egyik vezetőjeként többek között a Központi Nőszervező Bizottság tagja volt, mindamellett a Nőmunkás című lap, felelős szerkesztői feladatait is ellátta. A húszas évek elejétől rendszeresen jelentek meg írásai a Népszavában és a Szociáldemokrata Füzetekben is, és 1920-ban hivatalosan is belépett az Magyar Szociáldemokrata Pártba. A Tanácsköztársaság oktatáspolitikai követeléseit felújítva a 8 osztályos elemi iskolára épülő 4 osztályos középiskolai oktatási rendszer bevezetését propagálta. A politikai életben ekkorra már nagy tekintélyt és befolyást szerzett meggyőző és magabiztos fellépésével. 1922-től 1948-ig folyamatosan tagja volt a szociáldemokrata párt vezetőségének, mint országgyűlési képviselő. Politikai tanulmányaiban, melyek a Szociáldemokrata Füzetekben és a Szocialista Tudás Könyvtárában jelentek meg, főként szociális kérdésekkel foglalkozott. A háború alatt a KMP népfrontpolitikáján átlátva, a polgári ellenzék és a szociáldemokraták összefogásának szükségességét hangsúlyozta. A háború után, 1945-ben fokozatosan szembekerült pártja kommunistákkal együttműködő vezetőivel. Ekkoriban lett a párton belüli jobboldal egyik vezetője, mire 1948 márciusában ellenezte a két munkáspárt egyesülését, ezért kizárták a szociáldemokraták soraiból. Kéthly nem volt "jobboldali" a párton belül. 1949-ben a koncepciós perek során letartóztatták, és az "imperialisták kiszolgálójaként" életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, ahonnan csak 1954-ben, a kommunisták reformszárnyának előretörésekor szabadult amnesztiával. 1956 októberében a forradalom alatt aktívan részt vett a Szociáldemokrata Párt újjászervezésében, sőt, a szovjet csapatok bevonulásakor, államminiszterként második vezető, Nagy Imre második kormányában. 1956 novemberében a II. Internacionálé bécsi értekezletére távozott és haláláig már soha nem tért vissza Magyarországra. Belgiumban telepedett le, ahol bekapcsolódott az emigrációs mozgalomba és a(z úgynevezett) Magyar Forradalmi Tanács elnöke lett. 1957-től hét éven átszerkesztette a Londonban megjelenő Népszavát. Bibó István őt tekintette a Nagy Imre kormány egyetlen hiteles, külföldi képviselőjének. 1976. szeptember 7-én hunyt el, a belgiumi Blankenberghe-ben.