A németség jelenléte Magyarországon gyakorlatilag egyidős az ország történetével, hiszen már államalapító királyunk, Szent István idejében is éltek hazánkban. A középkor folyamán folyamatosan érkeztek további német ajkú népcsoportok, amelyeket ebben az időben összefoglaló néven „szászoknak” neveztek a források. Erdélyben, a Felvidéken és a Barcaságban telepedtek le, majd hamarosan virágzó városokat, termékeny gazdaságokat, modern kézműipart teremtettek, és színes kultúrát hoztak létre maguk körül. Ennek a gyümölcsöző fejlődésnek vetett végett a török dúlás időszaka, amely nem kímélte a németek lakta településeket sem. A 18. században több hullámban, állami és privát telepítési akciók keretében újabb nagyarányú német betelepülésre került sor. A ma Magyarországon élő németek döntő többsége ezeknek a jellemzően paraszti származású, a kortársak által együttesen csak „sváboknak” nevezett telepeseknek a leszármazottja.
 

ők azt tették, amit elődeik: szorgalmas, szívós munkával formálták környezetüket, hozták létre takaros portáikat és váltak tevékeny, lojális alkotóelemeivé a magyar államiságnak három évszázadon át. 1848-ban tanúbizonyságot tettek arról, hogy a közös szabadságért áldozatoktól sem riadnak vissza, az első világháborúban vállvetve harcoltak magyar bajtársaikkal, mégis, a két világháború közötti időszak válságos évei megzavarták az ezeréves békés együttélést. A háború ismert tragikus eseményeit a hazai németség számára története legnagyobb próbatétele zárta. A mintegy félmilliós németajkú lakosság felét kitelepítették a szövetséges hatalmak által megszállt német zónákba, több tízezret hurcoltak el szovjet kényszermunkatáborokba, sok ezren pedig a német hadseregbe besorozott SS-katonaként lelték halálukat. Magyarországon egy megfélemlített, elbizonytalanított, vezetőitől és vagyonától megfosztott és identitásában súlyosan sérült nép maradt, amelynek évtizedekre volt szüksége ahhoz, hogy magára találjon.