A félmillió német nemzetiségű magyar kisemmizésének, megalázásának, végül kiűzésének hatvanadik évfordulóján nyílt szimbolikus, megrázó kiállítás a Terror Házában.

"Rettegve jártak a szomszédaink a községházára ellenőrizni, szerepel-e a nevük a listán" - emlékszik vissza Kalász Márton költő, a Magyar írószövetség elnöke az 1946-48 közötti évekre, amikor dél-baranyai szülőfalujában, Somberekben még kisgyerekként tanúja volt a kitelepítéseknek. Német anyanyelvű kisfiúként nemzetiségi iskolába járt, „aminek semmi köze nem volt a nemzetiszocializmushoz, egyszerűen csak az iskolatörvény lehetővé tette, hogy azokon a településeken, ahol valamely nemzetiség többségben volt, a gyerekek az anyanyelvükön is tanulhassanak"- teszi hozzá sietve. A Kalász család szerény anyagi körülmények között élt. A svábellenes propaganda mögött rideg gazdasági érdekek húzódtak, ezért maradhattak Magyarországon. „Egyszerű oka van annak, hogy megúsztuk a kitelepítést: az a kis vityilló, amiben laktunk, nem kellett senkinek" - meséli Kalász Márton azokról az időkről, amikor Tolna és Baranya megyében a bukovinai székelyeket a jómódú svábok házaiba költöztették.

Kalász Márton elmesélte: a módosabb házakat megjelölték, a rendőrök  pedig közölték az ezekben lakó német családokkal: fél órájuk van arra, hogy egy batyuba összecsomagolják legszükségesebb holmijukat, és elhagyják otthonukat. A betelepítés miatt .gyakorlatilag hajléktalanná vált családok rokonoknál, présházakban húzták meg magukat, sok svábnak volt egy „magyarja", aki szállást és ételt adott a munkáért cserébe.

A kitelepített magyarországi németek két-három hetes vonat-útja nagyjából ugyanolyan körülmények között zajlott, mint ahogyan a zsidókat szállították a koncentrációs táborokba vagy munkatáborokba. Az egyes politikai pártok hatalmi céljaik elérésére kívánták felhasználni a hazai német kisebbség vagyonát.Kaszolgálatra. A párhuzam sok helyen tetten-érhető: a marhavagonokba zsúfolt német nemzetiségűek is rettegtek, hogy elgázo-sítják őket, fogalmuk sem volt, melyik város lesz a végállomás, vagyonuk utolsó darabjait gyakran elkobozták a feketéző katonák és rendőrök.

A kontinensen kitelepített húszmillió emberből 13 millió volt német nemzetiségű. A 20. század legnagyobb népvándorlása Magyarországot sem kerülte el: az internálási rendeletek hatálya alá 53Ó ezer sváb-magyar tartozott, közülük Németország amerikai zónájába (a későbbi NSZK-ba) csaknem 117 ezren kerültek, a szovjet zónába (a későbbi NDK-ba) pedig ötvenezren. Az elűzött, elmenekült, kitelepített magyarországi németek számát 200-220 ezerre becsülik, de azok közül is, akik nem kerültek fel a kitelepítési listákra, sokan elhagyták az országot vagy letagadták származásukat. Az 1949-es népszámlálás alkalmával alig valamivel több mint 22 ezren válaszolták azt a kérdezőbiztosoknak, hogy német anyanyelvűek,   és mindössze 2600-an vallották be, hogy német nemzetiségűek.„A második világháborút követően mind az ideiglenes kormány, mind pedig az egyes pártok elvi okokra hivatkoztak: háborús bűnökre, a nagyhatalmak nyomására, valamint az idegengyűlölet szította magyar igényre" - mondta Tóth Ágnes, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatóhelyettese azon a konferencián, amelyet a Terror Háza szervezett a német nemzetiségűek internálásának 60; évfordulójára.

Az érdekeltek a kollektív büntetést javarészt a magyarországi németek Volksbund-tagságára hivatkozva alapozták meg. Ma már tudható, hogy a Volksbund-hoz kevesen csatlakoztak meggyőződésből. Tóth Ágnes hangsúlyozta: az ideológiai indokoknál sokkal nagyobb súllyal esett latba, hogy az egyes politikai pártok hatalmi céljaik elérésére kívánták felhasználni a hazai német kisebbség vagyonát. A hazai németség felelősségre vonásának valós oka jól felfogott gazdasági és politikai érdek volt. Az 1945 márciusában meghozott földreformrendelet kimondja: „el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas, a nemzetiszocialista vezetők, a Volksbund-tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait". A tágan értelmezhető törvénnyel lehetővé vált, hogy figyelmen kívül hagyják a személyes felelősséget, és hosz-szadalmas egyéni bírósági eljárásokra sem volt többé szükség.

A kisemmizéstől már csak egy lépés volt kiűzetésük. A szövetséges nagyhatalmak potsdami konferenciája 1945 augusztusában végül döntött az európai német lakosság kitelepítéséről. Gyöngyösi János külügyminiszter ugyan helytelenítette az etnikai alapú kollektív büntetések minden fajtáját, de kormánya négy hónap múlva már rendeletben mondta ki a svábok Németországba való áttelepítését.

Az első áttelepülő családot 1946 januárjában vagonírozták be Budaörsön, hat héten belül hét transzport indult útnak Németországba. Budapestről közel ötezer, Budaörsről több mint nyolcezer fő, Soroksárról majdnem négyezer, Bácsalmásról 5100, Zsámbékról háromezer személy. Néhány hónapon belül 110 ezer embert telepítettek ki? számuk 1948 nyaráig meghaladta a 200 ezret. A szülőhazájukból elüldözött idősebb svábok évekig reménykedtek a hazatérésben.

 

 

TERROR HÁZÁBAN rendezett konferenciával egy időben időszaki kiállítás nyílt Német sors Európában - sváb sors Magyarországon címmel. A koporsóra hasonlító faládák fölött batyuk lógnak, azt szimbolizálva: 220 ezer embert űztek ki szül& földjéről úgy, hogy csupán legszükségesebb holmijaikat vihették magukkal Az erős fehér fénnyel megvilágított régi napilapokban közzétett népi listákból és a „svábkérdésről" megjelent cikkekből készített montázs. A KÉPET a kitelepítésekről készült archív fotók teszik teljessé, A kiállításon bemutatnak egy dokumentumfilmet is, amelyben a deportáltak visszaemlékezéséből ismerhetjük meg kitaszításuk történetét.